Amerikában már az őskorban is éltek lovak.(Balra egy ős-ló rajza látható.) Ezek valószínűleg Ázsiából vándoroltak be, akárcsak később az indiánok. De egészen máshogy néztek ki, mint a maiak. Kisebbek is voltak és ki is haltak.

A ma Amerikában élő lovak őseit spanyolok szállították oda hajóval. Hódítani mentek, így a legjobb lovaikat vitték magukkal. De amikor visszamentek Európába, akkor ott hagyták a lovakat, amik vad méneseket alkottak és szétszéledtek az országban. (Már 1580 körül.)

A síksági indiánok kóbor vadászok voltak. Nyomban szentnek tekintették a lovat. Lépte megszentelte a kendőket, melyeket a patáik alá terítettek. Megtanultak bánni a lóval és ügyesebben kezelték őket, mint a spanyolok. Lasszóval fogták, de nem tenyésztették őket.

Korábban a kutyát használták a sátorrudakból készült teherhordó szán húzására. De rájöttek, hogy a ló is képes erre. Ezért is nevezik a lovat (a mai napig is) dakota nyelven sunka wakánnak (titokzatos kutya), kri nyelven mistatimnak (nagy kutya), máshogy varázslatos kutyának.

1790 körül már az egész prérividéken meghonosodtak a lovak. Ez nagy változást hozott az indiánok életébe. Lóval már messzebb lehetett menni, több bölényt lehetett elejteni, mint valaha. Az indián törzsek akaratlanul is beléptek szomszédaik vadászterületeire és így gyakoribbá váltak a háborúk.

A ló nagy érték lett. Hadi vállalkozásokat vezettek a törzsek egymás ellen, hogy lovaikat megszererezzék.

Megszülettek a lótáncok, lódalok, lóimák és a "Ló-álmodók" titkos társasága is. Ha egy indián meghalt, vele temették a lovát is, hogy a halott lóháton tehesse meg az utat a szellemek világába.

Az igazi prérilovak nem ettek zabot, hanem csak finom fakérget és kövér füvet. Ugynúgy tűrték a szenvedést és a nélkülözést, mint az indiánok. Ha gazdája alszik és veszély közeleg, a jó musztáng megbökdösi orrával lovasát és felébreszti. Ha kell, meg is védi. Az ellenséget agyonrúja, harapja. Mindehhez csak az kell, hogy a gazdája barátjának is tekintse, ne pedig szolgájának.